Elnézést kérek a durva címért, de sajnos ez a valóság. Amikor valaki beteg lesz a családban, az ugyanúgy kihat a családtagok életére is. Gyökeresen megváltozik minden, a hozzáállás, a világkép, a hitrendszer, és sokszor a mentális és testi egészség is. Nem titkolom, hogy nálam is ez történt.
Már most szeretném jelezni, hogy ez a poszt nem lesz pozitív hangvételű, ezért aki jelenleg ebben a betegségben szenved, és gyenge a lelke, az kérem tisztelettel, ne olvasson tovább.
Az első posztomban felvezettem, hogy édesanyám megkapta a tüdőrák diagnózisát. Valamilyen szinten évekre visszamenőleg belenyúlóan, de főleg az innentől elindult folyamatokról tervezek a blogon írni. Semmiképpen sem azért hogy más betegek esetlegesen negatívabban álljanak az esélyeikhez, hiszen minden eset más és minden életút más.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de ismeretlenül is hálás vagyok azért, hogy léteznek olyan emberek, akik túlélik a daganatos betegségeket és imát mondok értük.
Amiatt fogom leírni a későbbiekben a legtöbb részletet precízen, hogy azok, akik nem éltek át hasonlót, megértsék, hogy ez milyen mély borzalmakat rejt, és milyen szinten kiveszi a lelket (sajnos szó szerint) a betegből is, de azokból is, akik a beteg mellett vészelik át ezeket az időszakokat. És hogy ne kezeljük ezt az egészet úgy, mintha egy nátha lenne.
Második bejegyzésnek a Crohn-betegséggel kapcsolatban akartam leírni a legutóbbi mizériánkat, de azt hiszem, most képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy jelenleg mi van és mi volt fél évvel ezelőtt az életünkkel. Nem bírok éjjel aludni, mert átsírom az éjszakát, és minden olyan pillanatomban, amikor egyedül vagyok a gondolataimmal, sírnom kell, mert mindenről ez az egész jut eszembe. Néha tompább, de másnap olyan, mintha valaki egy kést forgatna a mellkasomban.
Minél több idő telik el a blog indítása óta, annál messzebbi mindent felidézni egészen pontosan a diagnózis óta.
Igyekszem sallangoktól mentes írásokat közölni, ezért nem fogom fokozni azt, hogy vajon mi lesz az esetünkkel, nem akarok senkit áltatni, hogy szurkoljon:
Anyukám sajnos nem győzött, augusztusban itthagyott engem.
Ezzel a csatával pedig valahol én is elhulltam.
Mindig félelmetes felidézni ezt a nagyon rövid, de végletekig fájdalmas időszakot, mert újra, meg újra mélybe taszít lelkileg, főleg, hogy így sem vagyok túl jól. Nem voltam képes kronológiailag folytatni a második bejegyzést, mert sajnos nagyon mélyen élem meg még mindig a napokat.
Néhány adat: hosszú évek óta Crohn-betegség és sok más is, júniusban diagnózis, júliusban végtelen szenvedés és fáradtság, augusztus hetedike pedig életem egyik legrosszabb napja.
Sokszor töprengek azon, hogy miért kell ezt embereknek átélniük, mit kéne belőle tanulni, és vajon az, aki ilyen fokú szenvedéseken megy keresztül, az most mindezek után jó helyen van-e? Most boldog-e? Nem akarna inkább itt lenni? Sikerült-e megértenie minden tanulságot az életéből? Nyugodtan tudott-e elmenni? Mi értelme így az életnek és mi a halálnak? Mi lesz velünk odaát? Tényleg értelmet nyer minden? Melyik hitnek higgyek? Miben higgyek?...
Tele vagyok kérdésekkel, nehezen alszom éjszaka, néha csak úgy a "semmiből" nappal, vagy az éjjel közepén bevillan a látvány, összerándul a gyomrom. A látvány, ami utolsó nap fogadott. Aztán ezzel az emlékképpel jön minden, ami ezalatt a két hónap alatt történt, ahogyan végignéztem, ahogyan tönkremegy és végletekig szenved az a nő, édesanya, aki a világra hozott. Az, aki nem ezt érdemelte volna. A szenvedéseiben én is gyötrődtem, bár fogalmam sincsen, hogy mit élhetett át abban a csöppre fogyott erőtlen, fájdalommal teli testében, amíg vége szakadt ennek. Fogalmam sincs, mit gondolhatott, érezhetett a tudattal, hogy meg fog halni. Istenem, nem tudtam segíteni, nem tudtam semmit tenni. Hiába ajánlottam fel az én életemet, kevés voltam.
Jönnek az ünnepek.
Nem szoktam semmit alkalmakhoz kötni, vagy dátumhoz, most sem a karácsony miatt szorongok. Minden miatt. Négy hónapja lassan, hogy anya nincs velem, de minden érzésem "tegnapi". Életem első karácsonya úgy, hogy nincs anyukám.
Valamelyik nap leesett az első hó, és egyből belémhasított, hogy anyának nagyon gyorsan tüzifát kell rendelni valahonnan. De már nem kell. Már semmi sem kell. A házunk hideg, nyirkos és már üres.
Sokan mondják, hogy neki már jó.
Hát hogy a fenébe lenne JÓ? Akkor lenne jó, ha egészségesen élne, ha itt lenne velem, akit szeret, ha jólétben élne, nem fázna, nem éhezne, tudna normálisan étkezni, és a cicái is vele lennének. Képtelen vagyok azzal a gondolattal nyugtatni magamat, hogy már nem szenved. Igen, ez fizikai értelemben lehetséges - bár erről sincsen bizonyosság -, de akkor sem kellett volna így lennie. És honnan tudjuk, hogy neki most jó?
Sokaknál nem kéne így legyen. Anya az utolsó percig hitt abban, hogy meggyógyul. Bár tudom, hogy nagyon szomorú volt a lelke, mert nem volt könnyű élete, de láttam, hogy még maradt volna. Ha rajta múlik, maradt volna.
Harcos szellemű ember volt, erős nő, igazi anya és a lelke annyira, annyira gyermekien tiszta volt.
Az álmaimban még mindig lábadozik, vagy kórházban várja, hogy kijöhessen végre. Néha már nem látom az álmok és a valóság közti átmenetet. Sok elvarratlan szál maradt, sok lelki dolog, amit most már én is magammal fogok vinni, ha eljön az idő, mert rajtam kívül nem nagyon van, aki ismerné, vagy ezeket helyretenné. Anya nélkül már én sem fogom tudni.
A tüdőrák az egyik legalattomosabb daganat. Sokszor jut eszembe az, hogy vajon én is így fogok-e meghalni? Vajon sorsszerű lesz-e, hogy nálam is kialakul? Vagy pont nem, mert elővigyázatosabb leszek. Vagy inkább akarom én is, vezeklésképpen? Vagy vajon van-e annyira erős a szeretetkapocs köztünk, hogy a sors akár akarom, akár nem, elrendezi, hogy hamar találkozzunk?
Ilyenek járnak a fejemben.
Jönnek az ünnepek. Anya, a karácsony már sosem lesz ugyanolyan nélküled.
De igyekszem az emberekkel megosztani azt, amit képviseltél, azt a jóságot, amit adtál mindig másoknak, önzetlenül és ezt mutattad nekem is a világból.
Mert így érdemes élni, másképpen nem ér semmit az élet. Az üzenetet akarom átadni, és elmesélni, hogy milyen csodás személyiség voltál, és hogy az igazi szeretet, ami életen, halálon át is tart, milyen erős. 
