Akkor most mindennek vége? - A diagnózis: rák
2019. december 18. írta: rakacsaladban

Akkor most mindennek vége? - A diagnózis: rák

Az ember azt gondolja, hogy ő biztosan máshogyan reagálna, mint a többi ember, amikor meghallja a diagnózist. Vagy azt gondolja, hogy ez az ő szerettével nem történhet meg. Aztán jön a pofon. 

Előző bejegyzésemben írtam az előzmény-betegségről, a Crohn-ról. Most átugrok megint napokat, amikor már olyan fájdalmai voltak édesanyámnak, hogy éjjel mentőt kellett hozzá hívni. 

Egyik nap hívott a hugom, hogy éjjel volt kint a mentő anyánál. Csak másnap hívtak, hogy ne aggódjak. Hugom éppen akkor otthon lakott. A mentő kijött, No-Spa-t adtak anyának, és azt javasolták, menjen vissza a háziorvoshoz.
Anyának olyan szintű fájdalma volt oldalt a bordájánál, hogy meg is ijedt, hogy a mája kezdi feladni a szolgálatot a rengeteg gyógyszertől és a nem evéstől, hogy inkább a mentő mellett döntött.
Utólag mondta, hogy sosem hiszek el neki semmit, de ez nem volt igaz, ezt is elhittem és mindent elhittem. Furcsa, hogy ezzel az életfeladattal, nagymamám is küzdött, és én is küzdök, hogy a környezetem nem hiszi el, hogy fáj (bármi). Nem tudom, ez miért van, de nagyon rossz érzés, hogy nem vesznek komolyan. Szóval ezek szerint ezt ő is átélte, de mégsem beszélt erről. 
Minden egyes nap féltettem őt, hiába voltam távol, szerettem volna segíteni, enyhíteni a fájdalmán, és minden egyes nap attól rettegtem, hogy egyszer ennek nem lesz jó vége és a lelkemben azt terveztem, hogy valamilyen módon hazaköltözöm, mert tudom, hogy szüksége van rám. Képes lettem volna feladni a párkapcsolatomat is, amiben mindig még több hibát kerestem, mint amennyi volt, csak legyen okom hazamenni. Utólag döbbentem erre rá. Szerettem volna, ha együtt van a család. A család pedig számomra az, ahol ott van az anyukám. 

Miközben rettentően sokat dolgoztam, mert muszáj volt, a lelkem valahol minden egyes nap otthon járt, szerettem volna, ha anya mellettem van. Szerettem volna sok mindent, sokszor hazajárni, mindig ígérgettem. De hol nem értem rá, hol egyszerűen annyira kimerült voltam, hogy képtelen voltam reggel felkelni és korán elindulni a 2 órás útra. Utólag jöttem rá, hogy milyen önző voltam.

Egy ideje feltűnt, de már a kórházban sokkal észrevehetőbb volt, hogy a fogai és nem is tudom, az állkapcsa olyan más lett. Elkezdett kicsit pöszén beszélni, fájt a torka, és még mondta is, hogy nem bír artikulálni annyira, mert olyan máshogyan jön ki a hang is. Mi is észrevettük, és belül attól féltem, hogy ez valami gégedaganat, ugyanis előzőleg volt, hogy egy dudor jött ki a gégéjén, de vettek belőle mintát, és akkor nem mutatott semmit a szövettan (utólag szerintem azért ez az orvosnak furának kellett volna azért tűnjön, főleg, amilyen állapotban volt akkor is már anya), de akkor még nem aggódtunk komolyabb dolgok miatt.

Viszont ez az utóbbi eset, ami ebben az évben alakult ki, ez az oldalsó, bal borda alatti viselhetetlen fájdalom megismétlődött, de akkor már be is vitték őt a kistarcsai kórházba. A hugommal telefonon beszéltünk, szegény nagyon meg volt rémülve. 

Másnap anya még akkor hívott, amikor a munkahelyemen még nem nyitott ki az üzlet, ezért pont fel tudtam venni a telefont. A beszéde alig érthető volt már ekkor is, de elmondta, hogy a röntgen szerint nagy valószínűséggel rákja van, és a tüdejéből indul. És hogy ő mondta amúgy. Kora reggel egy ilyen hír felfordította a gyomromat, a térdem össze akart csuklani, émelyegtem és remegtem. Igyekeztem a telefonban higgadt maradni, hogy anya véletlenül se boruljon ki és azt mondtam:

Anya, az a lényeg, hogy bármi van, ezen is túlleszünk, NE AGGÓDJ. Elkéredzkedek, amint tudok, bemegyek hozzád, sietek, tarts ki, nem lesz semmi baj.

Majd ahogyan letettem a telefont, remegés jött rám, és alig bírtam fogni a telefont. Rámtört egy olyan kétségbeesett zokogás, hogy a kollégáim egyből észrevették, hogy valami baj van. Teljesen összeomlottam, kérdezték, mi a baj, és elengedtek, intéztek helyettesítést. Fájó gyomorideggel rohantam el. 

Rohantam Kistarcsára. Azt kívántam, bárcsak gyorsabban haladhatnék, bár volna szárnyam, vagy saját autóm, hogy hamarabb odaérjek, hogy hamarabb vígasztaljam, hamarabb öleljem édesanyámat, hogy ne érezze magát annyira borzalmasan. Tudtam, hogy gyűlöli a kórházakat. Tudtam, hogy a jelenlétem erőt adhat neki.
Leírhatatlan az a mértékű stressz, ami a testemben akkor elhatalmasodott, az agyam kikapcsolt, a pulzusom olyan gyors volt, hogy féltem, rosszul is leszek, de közben még a másodperceket is számoltam, és egyetlen perc óráknak tűnt. Szinte nem bírtam egy helyben ülni, doboltam, kopogtam, ugrált a lábam - már mentem volna.

A sírógörcs az elkeseredéssel, a kétségbeeséssel egyesült bennem, kérdések cikáztak a fejemben és kerestem a miérteket, nem tudtam, hogy most mi lesz, ilyenkor egyáltalán mi következik, vagy mi a teendő, mik az esélyeink, vagy egyáltalán azt képtelen voltam feldolgozni, hogy az ÉN anyukám, akinek az életében eddig is ezer szenvedés jutott, aki olyan jószívű és akivel azt terveztük, hogyan mászunk ki a gödörből sokadjára... most halálos ítéletet kapott. Teljesen összeomlottam, a torkomban gombóc volt, de csak azért fogtam vissza magamat, mert nem akartam, hogy ő is kétségbe essen. Ezért erősnek és határozottnak mutattam magamat. Belül viszont teljesen darabokra hullottam mentálisan és érzelmileg.

A lépcsőn a HÉV-hez szinte négykézláb másztam fel az aluljáróból, mert erő nem volt már a lábamban, remegett és zsibbadt, annyira rohantam, hogy minél előbb odaérjek.

Aki ismer, aki igazán közelről ismer, az tudja, hogy sok olyan helyzetben nem ijedek meg, amiben mások szoktak, de amikor a szeretteimről van szó, és baj van, akkor a talajt valami egyből kirántja alólam. Ilyenkor nincsen kapaszkodó, a realitásérzékem megszűnik, amit felvált egy olyan szintű fokozott aggódás, ami átjárja zsigerileg a szerveimet is és úgy érzem, szétroppan minden, ami a hasamon vagy a mellkasomon belül van, és feszülnek az idegeim, bármi más pedig teljesen eltörpül az aggódás mellett.
Ezt az érzést előzőleg áprilisban éltem át még, amikor a kutyám haldoklott. Abba is beleroppantam, a mai napig szenvedem. 

Emlékszem, nyár volt, meleg, fülledt idő, azt hiszem, 11 körül értem be, vagy valami ilyesmi. Az emeleten a főkapunál azonban nem engedtek beljebb. A látogatási idő kettőtől van, a ki-be mászkáló nővér ellenségesen elutasított. Ideges voltam, kétségbeesett és dühös. Itt vagyok pár méterre az anyukámtól és nem engednek be hozzá. A rákos betegektől elveszik az egyetlen dolgot: az időt, amit a családjával tölthetnek. Mert MINDEN EGYES perc számít...de a szabály, az szabály. 

Egy darabig néztem az belgyógyászat folyosójára nyíló kapun mászkáló, unott arcú embereket, akik minden ajtónyitás után be is zárták azt, vagy azokat a trécselő orvosnak tűnő személyeket, akik kávézni jártak ki és elég derűsnek tűntek. Aztán láttam, hogy csak jön az ételszállító, aki tolja azt a sok polcos fém szekrényt, amin az ebédek és az ehetetlen uzsonnák voltak. Felpattantam és beosontam mellette. Féltem, hogy összetűzésbe keveredek, de annyira hajtott, hogy lássam az anyukámat, hogy nem érdekelt, ha rendőrrel is visznek ki.

Anya kicsit bágyadt volt, de nem tűnt kétségbeesettnek, ez kicsit megnyugtatott.  Kérdeztem, mit mondott az orvos. Semmit. De most mi a következő lépés? Még vizsgálat lesz valami, tükrözés, de azt nem akarja, mert nagyon rossz volt neki a legutóbbi, fájdalmas és durva. Most várják, mi lesz a következő lépés, de nem tud semmit ezen felül, mert senki sem mond semmit.
Az is borzasztó volt, hogy napokig semmilyen vizsgálatot nem csináltak, de ami még rosszabb, hogy a doktornővel egyszerűen nem tudtam beszélni.

Amikor bementem munka után, már nem volt bent, amikor délelőtt mentem, akkor vizitelt, a nővérek pedig, akik akárhányszor a nővérpulthoz mentem, nagy nehezen felálltak a mobiljuk nyomkodását abbahagyva, és egyszerűen leráztak. Egy végtelen lehetetlenségnek éreztem, hogy bármilyen információhoz jussak. Idegőrlő volt, és bosszantó, legszívesebben az asztalra csaptam volna, de nem tehettem, mert akkor ki tudja, hogyan viselkednek majd anyával, ha alapvetően ez a stílus a módi. Mélységesen elszomorító ez, és igen, tisztában vagyok azzal, hogy nehéz nekik, de bármilyen nehéz is egy munka, az nem indok arra, hogy kiszolgáltatott helyzetben még megalázzák a másikat, vagy semmibe vegyék. Előre leszögezem, nem az őket ócsárlás a célom, de a történetünkhöz sajnos ez is hozzátartozik és az a lelki törés, amit még pluszba okoztak nekünk egy szorult helyzetben.

A nővérek közül egy negyven körüli sötét hajú, tejesen apatikus viselkedésű úgy beszélt a betegekkel, mint ahogyan a kutyámmal nem beszéltem sosem. Legszívesebben megpofoztam volna. Ezek az emberek kiszolgáltatottak, betegek, vagy halálos betegek, tényleg beléjük kel rúgni ezzel a viselkedéssel? Flegma volt, és undorítóan lekezelő a stílusa. Mindig azon járt az eszem, hogy a nővéri munka egyik alapeleme az empátia, az emberség, és aki nem képes egy beteg emberhez egy jót szólni, az mi a francért választja ezt a szakmát? Igen tudom, fizetés, miegymás...
de az emberség sosem volt pénz kérdése és nem is lesz az.

Anyu ennek ellenére mindenáron pénzt akart nekik dugni a zsebükbe (abból a kevésből is, ami volt), mert hitt abban, hogy akkor kedvesebbek lesznek vele. De nem tettem eleget ezen kérésének, amiért tudom, hogy nagyon mérges volt rám. Megmondtam, hogy majd akkor adok, ha elégedett leszek, és most nem hogy elégedett, de mélységesen felháborodott, és csalódott vagyok eddig. 

Mi megpróbáltuk anyának ezt az egészet elviselhetőbbé tenni, ezért behordtunk neki mindent, amit csak kívánt, édeset, sósat, krémeset, lágyat, gyümölcsöt, paradicsomot, ruhákat, fehérneműt, papucsot, törölközőt, mindent.
A paradicsomlevet mindig nagyon kívánta. Imádta. Akármikor mentem haza, mindig vittem egy dobozzal, mert bár a refluxnak nem volt jó, mégis megitta, mert jólesett neki. Sajnos nem vette komolyan a diétát.
A kórházban az volt az első, hogy paradicsomlevet vittünk, mert ez valamiért relaxáló gondolat volt számára, egy kis otthoni érzés, a család érzése, a megszokotté. 
A hugommal rohangáltunk boltból boltba, hogy mindent vigyünk neki, amit kér. A szomorú az volt, hogy ezeknek a nagy része ottmaradt, vagy mi ettük meg, hogy ne dobjuk ki - nem volt túl sok pénzünk- mert nem bírta elfogyasztani. 
Anyu előtt nem mutattam a kétségbeesésemet, legfeljebb a dühömet, mert egy hét alatt sem sikerült senkivel beszéljek érdemben, egyáltalán nem jutottam semmilyen lényegi információhoz anya állapotával kapcsolatban, pedig szinte minden nap bejártam a kórházba. Nagyon kiszolgáltatott helyzet. 

Három hét telt el, amíg anya ebben a kórházban feküdt. de a saját esetünkön túl amit ott minden nap láttam és tapasztaltam, attól a mai napig elszorul a szívem. És ezt nem a körülményekre, vagy anya betegségére értem, hanem ami ezen felül ért impulzus, a körítés, és az akadályok, amik jóformán emberi jóindulattal elkerülhetőek lettek volna. Hát nem kerültük el.
Anya persze mindenkivel kedves és megértő volt, védte a nővéreket, hogy sok a dolguk, mert annyira szerette volna, ha szeretik, hogy tényleg kedves volt azokhoz is, akik egyáltalán nem érdemelték meg. Én ennél vérmesebben védem az igazságot, és az a helyzet, hogy sajnos szerintem nem az a megerőltető, ha ott ülnek a nővérpult mögötti kis kanapén és mobiloznak, miközben én hordom vissza tízpercenként a szenilis idős félig felöltözött bácsit a saját kórtermébe, mert folyton elmászkál és fogalma sincs, hol van, vagy hogy én adok enni-inni anya szobatársainak, mert egyébként azt egész nap senki sem teszi meg. 

Anya ezekben a hetekben teljesen elzárkózott arról, hogy kimondja: rák, vagy hogy beteg, kicsit olyan volt, mintha nem venné komolyan, talán egyszer mondta ki ezidő alatt. Egyetlen cél volt: felszedjen magára egy kis súlyt, mert az első cél a Crohn szinten tartása lett volna, és onnan a következő lépcsőfok.
Tehát stratégiát gyártottunk, hogyan fogjuk legyőzni ezt is, mint minden mást ebben a nehéz életben, és az információhiányos közegben elkezdtünk egy logikus út mentén gondolkodni és (látszólag) nem kétségbe esni. Ami sürgetett, az az idő volt. Így is késésben voltunk. 

A következő posztban tovább mesélek majd.photo-1449710146567-1e282fa41f2f.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rak-a-csaladban.blog.hu/api/trackback/id/tr4615347166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2019.12.20. 03:37:02

Rendszeresen követem az írásait.
Azonban Ön is csak súrolja egy rákbeteg testi-lelki gondjait/bajait, függetlenül attól - vagy talán éppen az érintettség miatt -, hogy egy családtagja beteg.

Elöljáróban.
Én valóban, ténylegesen érintett vagyok és "nem kicsit, nagyon" hogy a nagy klasszikust idézzem. 2017. november óta harcolok - tök egyedül, mindenféle erkölcsi/társadalmi/családi/és egyéb segítség/támogatás nélkül, ez alól csak a kötelező orvosi tájékoztatás a kivétel, de ugye ez törvényileg kötelező, és bár arról, hogy mennyi időm van még, szemérmesen hallgatnak, én viszont úgyis rácáfolok a (ki nem mondott) jóslatukra, ahogy eddig is tettem.

És lám, legyőztem eddig bizonyítottan 6 daganatot - prosztata/végbél/duplex májáttét/bal tüdő/bal mellékvese -, illetve 3 a mediszténumban 5 a pleurában - nyirokcsomó beszűrődést.
Végigvittem 24 sugár és 29 kemoterápiás kezelést. Ez utóbbinál az utolsó Irinotecan/5FU annyira tönkretette a vérképző szerveket, hogy fel kellett függeszteni, mert gyakorlatilag alig van vörösvérsejtem.
De jelenleg daganatmentes vagyok, rendszeresen sportolok - féltüdővel futok, súlyzós edzéseket csinálok -, és terveket szövögetek a jövőre nézve.

Igaz, nem is tudom melyik fáj jobban. Az, hogy nincs családom vagy az, hogy nem is volt soha.

Elhiszem - de sajnos csak elképzelni tudom -, hogy milyen végtelen nagy fájdalom lehet, amikor a családtagunk rákbeteg. De higgyen nekem:
annál reménytelenebb, annál nagyobb szerencsétlen helyzet nincs, amikor az emberfia tökegyedül, szédelegve/öklendezve/hányásszagúan áll a vasúti váróteremben, karjában az infúziós tűvel, derekán a szerrel, és a kutyát nem érdekli, hogy milyen módon és hogy érek haza.
Én is tudnék regényeket írni arról, hogy milyen lelki vívódáson mentem keresztül, hogy hány alkalommal, és - a szó szoros értelembe véve - hányszor hason csúszva mentem ki a mosdóba hányni, de kérdem: minek?
Érdekel ez valakit is? Legfeljebb azok sóhajtanak egy kicsit, akik érintettek a témában, esetleg még hozzá is szólnak - bár az előző posztoknál sem volt túl nagy a tülekedés -, viszont nem történik semmi.

A mellrákkal küzdőknek tucatszámra van mindenféle lelki segély és támogatás, de a magamfajta - ráadásul pasi - hová is fordulhatna?

Egyetlen, mondom EGYETLEN olyan szervezet/alapítvány/csoport sincs, aki a többszörös áttétes rákbetegeknek támogatást - nem anyagi! - vagy vigaszt/támaszt nyújtson.

Nem panaszkodom, csak tényeket közlök, mielőtt.
Én eddig is egyedül harcoltam - és továbbra is egyedül fogok.

Nem tudom, hogy az Ön esetében hol tart a történet, hiszen még nincs befejezve - de ismeretlenül is remélem és szívből kívánom, hogy gyógyuljon meg az anyuka! Ha nem ez a történet vége, akkor pedig...
de erről majd máskor!

Ennyi.

Burgermeister 2019.12.20. 07:05:26

@Látens Inszinuáció: Kemény, de mit várhatunk ettol a rendszertol, eü ellátás szetverese felgyorsult. Sok probléma lesz ebbol.

Első mohikán 2019.12.20. 07:11:10

@Látens Inszinuáció: Engem érdekel a sorsod, az állapotod. Valahol máshol -talán 444-en- hozzászólóként említetted már, hogy legyőzted a rákot, én akkor is felfigyeltem erre. Az, hogy ennyit -hatot- és ilyen sokfélét, azt nem tudtam, de ezúton is elismerésemet szeretném kifejezni. Nem lehetett könnyű, főleg úgy, hogy nem volt senki lelki támaszod, aki bíztatott, nyugtatott volna. Remélem, hogy véglegesen tünetmentes leszel és kívánok Neked sok erőt, egészséget a jővőben!

citrix 2019.12.20. 08:37:06

Legmocskosabb betegség a daganatos mert a szervezet degenerált sejtjei fordulnak a szervezet ellen. Műtét, terápia, kínkeserves napok és hónapok, remény majd a recidíva. A legaljasabb betegség ami létezik és empátia nemigen tapasztalható az egészségügynek nevezett pénztemetőben járva.

nicole76 2019.12.20. 08:53:36

@Látens Inszinuáció: Szívből kívánom, hogy meggyógyuljon,javaslom,hogy vegye fel a kapcsolatot a Tűzmadár Alapítvánnyal, fognak segíteni.

Hórukk 2019.12.20. 20:15:22

@citrix: "Empátia nemigen tapasztalható" - ez így igaz, jó a poszter leírása a pult mögött trécselő és mobilozó nővérkékről, akik - ha hozzájuk szólsz - semmire nem érnek rá. Mindenhol ez van az állami eü-ben. Persze ennyi pénzért jó munkaerőt nehéz találni és még nehezebb fenntartani. Nincs tolongás a nővéri munkahelyekért, pedig ha lenne, a konkurencia csodás hatással volna a munkamorálra. Az eü viszont nem pénztemető, mert a csekély ráfordításhoz képest azért valamit mégis produkál.

rakacsaladban 2019.12.21. 12:50:38

@Látens Inszinuáció: Először is köszönöm a kommentjét. Szeretnék reagálni néhány felvetésére.
Ahogyan említette, hogy "súrolom a rákbetegek testi-lelki gondjait-bajait", az azért van, mert nem én vagyok rákos, és mivel édesanyámmal nem tudtam egyáltalán erről beszélni, ezért nem tudom, mi mehetett végbe benne, csak találgathatok.
Ahogyan a nevében is írva van, és az első posztban is leírtam, a blog egy családtag szemszögéből szól, az enyémből, ezért nem édesanyám szemszögéből írom, hanem a sajátoméból. Fenntartom a jogot arra, hogy azt írjak rajta, amit a gondolataimban jár.
Illetőleg azt is leírtam már egy kommentben - ha valóban követi az írásaimat, akkor láthatta -, hogy édesanyám már nem él. Ezt próbálom írással feldolgozni, és emléket állítani az emlékének. Nap, mint nap elgondolkodom azon, hogy ér-e az életem nélküle bármit is. Az ön által felvetett üresség az életben nálam is megjelenik, de másképpen. Anyukám betegsége mellett szinte egyedül asszisztáltam, a munkahelyem sem volt túl támogató, és miközben anyukám haldoklott, el kellett viseljem azt is, hogy a világ azt várja el, úgy kezeljem, mint egy semmiséget, vagy mint egy náthát... Rövid idő volt, de lelkileg, mentálisan és fizikailag számomra megterhelő. És mi nem győztünk.

Az, hogy kit érdekel, és kit nem, az megmondom őszintén, ennyire lesarkítottan nem teljesen izgat, mert ez nem reklámblog, mert a kommentekből is látható, hogy van, akinek jelent valamit az, amiket leírtam. Ha mást nem, a közös bajban lévő összetartozás ténye. Ha csak egy ember kommentel, akkor az is sokat jelent nekem. Ha senki sem, az sem baj. De ebben segít nekem az Index kiemelés, hogy eljusson többekhez, hátha odatalál, ahova kell.

Úgy gondolom, hogy nem ítélheti meg, hogy van-e létjogosultsága egy személyes blognak, ezáltal az enyémnek sem.
Ami egyébként mégis lehet, hogy van, mert ön is úgy érezte, meg kell ossza velünk a történetét, egy kisebb blogbejegyzés méretű hozzászólásban. :)
Egyébként ön is írhatna blogot, hogy erőt adjon másoknak a személyes példájával, hiszen, ahogy leírta, nem egyszerű az ön esete sem, és minden tiszteletem azért, amit végigküzdött. A kommenteknél láttam, hogy megosztotta már az esetét más oldalakon, én azt javaslom: írjon. Ha technikai segítségre szüksége volna, szívesen segítek.

Bár úgy érzi, hogy nem támogatja senki, vagy lehet, hogy ez a múltban így volt (el kell mondjam, életem során sok esetben én is csak magamra számíthattam), de nincsen egyedül. Mindig lesznek olyan emberek, akiknek hasonló problémájuk van, talán ön is most lel majd segítő szándékra.
Emellett szeretném felajánlani, hogy ha bármiben tudok segíteni, akkor szívesen állok rendelkezésére.

És még valami gondolat szöget ütött a fejembe: miért is ne lehetne a blogom a későbbiekben egy olyan szervezet felállításának oka, amit írt? Az ilyen betegek támogatásának? Hasonló jutott már nekem is eszembe. Nem tudni, mit hoz a jövő és lesz-e komolyabb eredménye az írásaimnak.

Üdvözlettel.

amerin 2019.12.21. 20:03:31

@Látens Inszinuáció: Sajnálom, hogy egyedül kellett végigcsinálnia a betegség gyötrelmeit. Mint írja, nincs családja. Akinek van családja, annak úgy gondolom duplán nehéz. Magamból indulok, ki mint érintett. Aggódom értük, féltem őket, hogy hogyan viselik ezt a helyzetet, mennyire sérülnek benne, hogyan tudom felkészíteni őket az elkerülhetetlenre, hogyan tudom segíteni őket, abban, hogy "túléljék" majd, amikor bekövetkezik. Nehéz volt elmondani nekik, hogy anya végállomás felé halad. Elmentem egy pszichológushoz segítséget kérni. Mi a jobb? Ha megmondom őszintén, vagy ha rébuszokban beszélek. Az őszinteséget javasolta, azt mondta, ne vegyem el tőlük azt a lehetőséget, hogy legyen idejük felkészülni. Nem tudom jól döntöttem-e. Lehet előtte meg kellett volna kérdeznem azoktól, akik sajnos már elveszítették a szerettüket, hogy hogyan könnyebb? Kívánok Önnek további jó egészséget és tünetmentes boldog éveket!

2019.12.21. 21:22:33

@rakacsaladban:

Először is.
Természetesen kétség nem férhet hozzá, hogy joga van írni, ha ezzel (némileg) enyhül a fájdalma. Bocsánat, de!
Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam - ezért szeretek inkább beszélni -, de nem állt szándékomban megbántani, és főleg nem kétségbe vonni az érzéseit. Éppen az szerettem volna jelezni, hogy én sajnos nem tudom beleélni magam az Ön helyzetébe, mert nincs családom.

Nem tartozik szorosan a témához, de hogy fogalma legyen róla:
Sajnos szar helyre rakott le a gólya - vagy szimplán nagyon szar ember lehettem előző életemben, mert - , tizenkilenc évig voltam állami gondozott. Hogy az a tizenkilenc év miről szólt, azt most inkább hagyjuk, az például valóban megérne egy blogot, gondolkodom is rajta.

Szóval.
Azt a részt az agyam átugrotta, ahol arról ír, hogy az édesanyja elhunyt.
Ismeretlenül is részvétem - bár manapság már ez olyan is közhelyes.

Az élete pedig hogyne érne valamit is! Sőt!
(Remélem nem gondolkodik semmi butaságon?!)

Az "érdeklődés" esetében is pongyolán fogalmaztam, mert arra gondoltam, hogy a társadalom, a környezet, az egészségügyi intézmény az, amely érdektelen a témában. Senki sem szeret szembesülni a halál közelségével, de némi empátiát csak elvár az emberfia legalább a szomszédjától nem? Én is megkérdezem, ha találkozunk, hogy "hogy van, hogy érzi magát," talán emberi minimum a viszont kérdés.
De úgy látszik túlzottak az elvárásaim.

Viszont.
A támogatói szervezetről cserélhetnénk eszmét, mert két oldalról is lehetne segítséget nyújtani. Van ugye az Ön része, mint hozzátartozó, és van az enyém, az érintett. Ez a párhuzamos érzelmi vonal biztosan segít az új betegeken és azok hozzátartozóin, hogy a lehető legkevesebb traumát okozza a hír. Természetesen kizárólag karitatív - azaz teljesen ingyenes - segítségről lehet szó, remélem ezt Ön is így gondolja!
De hogy nyissak az ügy érdekében: az elérhetőségem: borsche.natalia@gmail.com

További szép hétvégét, és - a lehetőségekhez képest - kellemes ünnepeket!

István

rakacsaladban 2019.12.22. 02:28:02

@Látens Inszinuáció:
Kedves István, köszönöm az előző hozzászólása kiegészítését - ezek szerint másképpen értelmeztem, mint ahogyan szánta, és a részvétnyilvánítást is.

Sajnálom, hogy nem élte meg jól a gyerekkort, pedig mindenkinek járna a "jó" élet. Nekem sem volt túl jó, most így 33 évesen próbálok kicsit többet kihozni az életemből, bár egyébként ahogyan írta, valóban gondolkodom butaságokon, csak amiatt nem tenném meg, mert nincs bizonyosság affelől, hogy ugyanoda jutok, ahol a szeretteim vannak. Ez az egyetlen visszatartó erő.
Igen, azt hiszem, nekem is túlzóak az elvárásaim, már régen rájöttem erre, pedig ez a hozzáállás lenne a normális szerintem, hogy törődünk a másikkal. Nagyon sok ellenpéldát éltem meg, emiatt nem bánom, hogy elzárkózom sok mindentől, mert szerintem a nehéz pillanatokban az ember mindig maga van.
A támogató szervezettel kapcsolatban keresni fogom, Önnek is kitartást és kellemes ünnepeket kívánok.
süti beállítások módosítása