Az ember azt gondolja, hogy ő biztosan máshogyan reagálna, mint a többi ember, amikor meghallja a diagnózist. Vagy azt gondolja, hogy ez az ő szerettével nem történhet meg. Aztán jön a pofon. 

Előző bejegyzésemben írtam az előzmény-betegségről, a Crohn-ról. Most átugrok megint napokat, amikor már olyan fájdalmai voltak édesanyámnak, hogy éjjel mentőt kellett hozzá hívni. 

Egyik nap hívott a hugom, hogy éjjel volt kint a mentő anyánál. Csak másnap hívtak, hogy ne aggódjak. Hugom éppen akkor otthon lakott. A mentő kijött, No-Spa-t adtak anyának, és azt javasolták, menjen vissza a háziorvoshoz.
Anyának olyan szintű fájdalma volt oldalt a bordájánál, hogy meg is ijedt, hogy a mája kezdi feladni a szolgálatot a rengeteg gyógyszertől és a nem evéstől, hogy inkább a mentő mellett döntött.
Utólag mondta, hogy sosem hiszek el neki semmit, de ez nem volt igaz, ezt is elhittem és mindent elhittem. Furcsa, hogy ezzel az életfeladattal, nagymamám is küzdött, és én is küzdök, hogy a környezetem nem hiszi el, hogy fáj (bármi). Nem tudom, ez miért van, de nagyon rossz érzés, hogy nem vesznek komolyan. Szóval ezek szerint ezt ő is átélte, de mégsem beszélt erről. 
Minden egyes nap féltettem őt, hiába voltam távol, szerettem volna segíteni, enyhíteni a fájdalmán, és minden egyes nap attól rettegtem, hogy egyszer ennek nem lesz jó vége és a lelkemben azt terveztem, hogy valamilyen módon hazaköltözöm, mert tudom, hogy szüksége van rám. Képes lettem volna feladni a párkapcsolatomat is, amiben mindig még több hibát kerestem, mint amennyi volt, csak legyen okom hazamenni. Utólag döbbentem erre rá. Szerettem volna, ha együtt van a család. A család pedig számomra az, ahol ott van az anyukám. 

Miközben rettentően sokat dolgoztam, mert muszáj volt, a lelkem valahol minden egyes nap otthon járt, szerettem volna, ha anya mellettem van. Szerettem volna sok mindent, sokszor hazajárni, mindig ígérgettem. De hol nem értem rá, hol egyszerűen annyira kimerült voltam, hogy képtelen voltam reggel felkelni és korán elindulni a 2 órás útra. Utólag jöttem rá, hogy milyen önző voltam.

Egy ideje feltűnt, de már a kórházban sokkal észrevehetőbb volt, hogy a fogai és nem is tudom, az állkapcsa olyan más lett. Elkezdett kicsit pöszén beszélni, fájt a torka, és még mondta is, hogy nem bír artikulálni annyira, mert olyan máshogyan jön ki a hang is. Mi is észrevettük, és belül attól féltem, hogy ez valami gégedaganat, ugyanis előzőleg volt, hogy egy dudor jött ki a gégéjén, de vettek belőle mintát, és akkor nem mutatott semmit a szövettan (utólag szerintem azért ez az orvosnak furának kellett volna azért tűnjön, főleg, amilyen állapotban volt akkor is már anya), de akkor még nem aggódtunk komolyabb dolgok miatt.

Viszont ez az utóbbi eset, ami ebben az évben alakult ki, ez az oldalsó, bal borda alatti viselhetetlen fájdalom megismétlődött, de akkor már be is vitték őt a kistarcsai kórházba. A hugommal telefonon beszéltünk, szegény nagyon meg volt rémülve. 

Másnap anya még akkor hívott, amikor a munkahelyemen még nem nyitott ki az üzlet, ezért pont fel tudtam venni a telefont. A beszéde alig érthető volt már ekkor is, de elmondta, hogy a röntgen szerint nagy valószínűséggel rákja van, és a tüdejéből indul. És hogy ő mondta amúgy. Kora reggel egy ilyen hír felfordította a gyomromat, a térdem össze akart csuklani, émelyegtem és remegtem. Igyekeztem a telefonban higgadt maradni, hogy anya véletlenül se boruljon ki és azt mondtam:

Anya, az a lényeg, hogy bármi van, ezen is túlleszünk, NE AGGÓDJ. Elkéredzkedek, amint tudok, bemegyek hozzád, sietek, tarts ki, nem lesz semmi baj.

Majd ahogyan letettem a telefont, remegés jött rám, és alig bírtam fogni a telefont. Rámtört egy olyan kétségbeesett zokogás, hogy a kollégáim egyből észrevették, hogy valami baj van. Teljesen összeomlottam, kérdezték, mi a baj, és elengedtek, intéztek helyettesítést. Fájó gyomorideggel rohantam el. 

Rohantam Kistarcsára. Azt kívántam, bárcsak gyorsabban haladhatnék, bár volna szárnyam, vagy saját autóm, hogy hamarabb odaérjek, hogy hamarabb vígasztaljam, hamarabb öleljem édesanyámat, hogy ne érezze magát annyira borzalmasan. Tudtam, hogy gyűlöli a kórházakat. Tudtam, hogy a jelenlétem erőt adhat neki.
Leírhatatlan az a mértékű stressz, ami a testemben akkor elhatalmasodott, az agyam kikapcsolt, a pulzusom olyan gyors volt, hogy féltem, rosszul is leszek, de közben még a másodperceket is számoltam, és egyetlen perc óráknak tűnt. Szinte nem bírtam egy helyben ülni, doboltam, kopogtam, ugrált a lábam - már mentem volna.

A sírógörcs az elkeseredéssel, a kétségbeeséssel egyesült bennem, kérdések cikáztak a fejemben és kerestem a miérteket, nem tudtam, hogy most mi lesz, ilyenkor egyáltalán mi következik, vagy mi a teendő, mik az esélyeink, vagy egyáltalán azt képtelen voltam feldolgozni, hogy az ÉN anyukám, akinek az életében eddig is ezer szenvedés jutott, aki olyan jószívű és akivel azt terveztük, hogyan mászunk ki a gödörből sokadjára... most halálos ítéletet kapott. Teljesen összeomlottam, a torkomban gombóc volt, de csak azért fogtam vissza magamat, mert nem akartam, hogy ő is kétségbe essen. Ezért erősnek és határozottnak mutattam magamat. Belül viszont teljesen darabokra hullottam mentálisan és érzelmileg.

A lépcsőn a HÉV-hez szinte négykézláb másztam fel az aluljáróból, mert erő nem volt már a lábamban, remegett és zsibbadt, annyira rohantam, hogy minél előbb odaérjek.

Aki ismer, aki igazán közelről ismer, az tudja, hogy sok olyan helyzetben nem ijedek meg, amiben mások szoktak, de amikor a szeretteimről van szó, és baj van, akkor a talajt valami egyből kirántja alólam. Ilyenkor nincsen kapaszkodó, a realitásérzékem megszűnik, amit felvált egy olyan szintű fokozott aggódás, ami átjárja zsigerileg a szerveimet is és úgy érzem, szétroppan minden, ami a hasamon vagy a mellkasomon belül van, és feszülnek az idegeim, bármi más pedig teljesen eltörpül az aggódás mellett.
Ezt az érzést előzőleg áprilisban éltem át még, amikor a kutyám haldoklott. Abba is beleroppantam, a mai napig szenvedem. 

Emlékszem, nyár volt, meleg, fülledt idő, azt hiszem, 11 körül értem be, vagy valami ilyesmi. Az emeleten a főkapunál azonban nem engedtek beljebb. A látogatási idő kettőtől van, a ki-be mászkáló nővér ellenségesen elutasított. Ideges voltam, kétségbeesett és dühös. Itt vagyok pár méterre az anyukámtól és nem engednek be hozzá. A rákos betegektől elveszik az egyetlen dolgot: az időt, amit a családjával tölthetnek. Mert MINDEN EGYES perc számít...de a szabály, az szabály. 

Egy darabig néztem az belgyógyászat folyosójára nyíló kapun mászkáló, unott arcú embereket, akik minden ajtónyitás után be is zárták azt, vagy azokat a trécselő orvosnak tűnő személyeket, akik kávézni jártak ki és elég derűsnek tűntek. Aztán láttam, hogy csak jön az ételszállító, aki tolja azt a sok polcos fém szekrényt, amin az ebédek és az ehetetlen uzsonnák voltak. Felpattantam és beosontam mellette. Féltem, hogy összetűzésbe keveredek, de annyira hajtott, hogy lássam az anyukámat, hogy nem érdekelt, ha rendőrrel is visznek ki.

Anya kicsit bágyadt volt, de nem tűnt kétségbeesettnek, ez kicsit megnyugtatott.  Kérdeztem, mit mondott az orvos. Semmit. De most mi a következő lépés? Még vizsgálat lesz valami, tükrözés, de azt nem akarja, mert nagyon rossz volt neki a legutóbbi, fájdalmas és durva. Most várják, mi lesz a következő lépés, de nem tud semmit ezen felül, mert senki sem mond semmit.
Az is borzasztó volt, hogy napokig semmilyen vizsgálatot nem csináltak, de ami még rosszabb, hogy a doktornővel egyszerűen nem tudtam beszélni.

Amikor bementem munka után, már nem volt bent, amikor délelőtt mentem, akkor vizitelt, a nővérek pedig, akik akárhányszor a nővérpulthoz mentem, nagy nehezen felálltak a mobiljuk nyomkodását abbahagyva, és egyszerűen leráztak. Egy végtelen lehetetlenségnek éreztem, hogy bármilyen információhoz jussak. Idegőrlő volt, és bosszantó, legszívesebben az asztalra csaptam volna, de nem tehettem, mert akkor ki tudja, hogyan viselkednek majd anyával, ha alapvetően ez a stílus a módi. Mélységesen elszomorító ez, és igen, tisztában vagyok azzal, hogy nehéz nekik, de bármilyen nehéz is egy munka, az nem indok arra, hogy kiszolgáltatott helyzetben még megalázzák a másikat, vagy semmibe vegyék. Előre leszögezem, nem az őket ócsárlás a célom, de a történetünkhöz sajnos ez is hozzátartozik és az a lelki törés, amit még pluszba okoztak nekünk egy szorult helyzetben.

A nővérek közül egy negyven körüli sötét hajú, tejesen apatikus viselkedésű úgy beszélt a betegekkel, mint ahogyan a kutyámmal nem beszéltem sosem. Legszívesebben megpofoztam volna. Ezek az emberek kiszolgáltatottak, betegek, vagy halálos betegek, tényleg beléjük kel rúgni ezzel a viselkedéssel? Flegma volt, és undorítóan lekezelő a stílusa. Mindig azon járt az eszem, hogy a nővéri munka egyik alapeleme az empátia, az emberség, és aki nem képes egy beteg emberhez egy jót szólni, az mi a francért választja ezt a szakmát? Igen tudom, fizetés, miegymás...
de az emberség sosem volt pénz kérdése és nem is lesz az.

Anyu ennek ellenére mindenáron pénzt akart nekik dugni a zsebükbe (abból a kevésből is, ami volt), mert hitt abban, hogy akkor kedvesebbek lesznek vele. De nem tettem eleget ezen kérésének, amiért tudom, hogy nagyon mérges volt rám. Megmondtam, hogy majd akkor adok, ha elégedett leszek, és most nem hogy elégedett, de mélységesen felháborodott, és csalódott vagyok eddig. 

Mi megpróbáltuk anyának ezt az egészet elviselhetőbbé tenni, ezért behordtunk neki mindent, amit csak kívánt, édeset, sósat, krémeset, lágyat, gyümölcsöt, paradicsomot, ruhákat, fehérneműt, papucsot, törölközőt, mindent.
A paradicsomlevet mindig nagyon kívánta. Imádta. Akármikor mentem haza, mindig vittem egy dobozzal, mert bár a refluxnak nem volt jó, mégis megitta, mert jólesett neki. Sajnos nem vette komolyan a diétát.
A kórházban az volt az első, hogy paradicsomlevet vittünk, mert ez valamiért relaxáló gondolat volt számára, egy kis otthoni érzés, a család érzése, a megszokotté. 
A hugommal rohangáltunk boltból boltba, hogy mindent vigyünk neki, amit kér. A szomorú az volt, hogy ezeknek a nagy része ottmaradt, vagy mi ettük meg, hogy ne dobjuk ki - nem volt túl sok pénzünk- mert nem bírta elfogyasztani. 
Anyu előtt nem mutattam a kétségbeesésemet, legfeljebb a dühömet, mert egy hét alatt sem sikerült senkivel beszéljek érdemben, egyáltalán nem jutottam semmilyen lényegi információhoz anya állapotával kapcsolatban, pedig szinte minden nap bejártam a kórházba. Nagyon kiszolgáltatott helyzet. 

Három hét telt el, amíg anya ebben a kórházban feküdt. de a saját esetünkön túl amit ott minden nap láttam és tapasztaltam, attól a mai napig elszorul a szívem. És ezt nem a körülményekre, vagy anya betegségére értem, hanem ami ezen felül ért impulzus, a körítés, és az akadályok, amik jóformán emberi jóindulattal elkerülhetőek lettek volna. Hát nem kerültük el.
Anya persze mindenkivel kedves és megértő volt, védte a nővéreket, hogy sok a dolguk, mert annyira szerette volna, ha szeretik, hogy tényleg kedves volt azokhoz is, akik egyáltalán nem érdemelték meg. Én ennél vérmesebben védem az igazságot, és az a helyzet, hogy sajnos szerintem nem az a megerőltető, ha ott ülnek a nővérpult mögötti kis kanapén és mobiloznak, miközben én hordom vissza tízpercenként a szenilis idős félig felöltözött bácsit a saját kórtermébe, mert folyton elmászkál és fogalma sincs, hol van, vagy hogy én adok enni-inni anya szobatársainak, mert egyébként azt egész nap senki sem teszi meg. 

Anya ezekben a hetekben teljesen elzárkózott arról, hogy kimondja: rák, vagy hogy beteg, kicsit olyan volt, mintha nem venné komolyan, talán egyszer mondta ki ezidő alatt. Egyetlen cél volt: felszedjen magára egy kis súlyt, mert az első cél a Crohn szinten tartása lett volna, és onnan a következő lépcsőfok.
Tehát stratégiát gyártottunk, hogyan fogjuk legyőzni ezt is, mint minden mást ebben a nehéz életben, és az információhiányos közegben elkezdtünk egy logikus út mentén gondolkodni és (látszólag) nem kétségbe esni. Ami sürgetett, az az idő volt. Így is késésben voltunk. 

A következő posztban tovább mesélek majd.